A labirintus szerű utcákat járva rájöttem, hogy talán mégis engednem kellett volna Agatha-nak, hogy ő vigyen ma iskolába. A hétvégén rengeteg időt töltöttünk együtt: filmet néztünk és pizzát ettünk. Viszont megígérte, hogy az óráim után elvisz vásárolni, hogy kicsit feldobjuk a szobámat és vegyünk pár új ruhát nekem. Őszintén nem volt hozzá semmi kedvem, de tudtam, hogy csak nekem akar jót, így engedtem.

A telefonom térképével próbáltam meg tájékozódni Párizs beláthatatlan utcáin, kevés sikerrel. Párizs nem volt olyan, mint a kisváros, ahonnan jöttem, ahol csak pár bolt volt, meg egy kocsma. Ott a tájékozódás egyszerű volt, de itt úgy éreztem magam, mintha meg lennék őrülve. Szinte biztos voltam benne, hogy már háromszor elsétáltam ugyanazon az utcán, pedig egyikben sem jártam azelőtt. Minden más volt, de mégis egyforma. A hideg széltől kipirosodott az arcom és többször majdnem elcsúsztam a jeges utcákon. Végső elkeseredésemben betértem egy sarki ruhaüzletbe, hogy útmutatást kérjek.

A pult mögött egy magas, fekete hajú fiú állt, aki csak pár évvel tűnt idősebbnek nálam.

-Üdvözlöm a Fantaisie Boutique-ban! Itt mindent megtalál, amire csak szüksége lehet.-köszöntött kedvesen.

-Nagyon sajnálom, hogy zavarom.-kezdtem, mert láthatóan izgatott volt, hogy egy vásárló van a boltban-De eltévedtem.-a mosolya lehervadt az arcáról és szánakozó tekintettel nézett rám. Nem tudtam, hogy azért, mert eltévedtem vagy azért, mert esetleg nem fog tudni segíteni.

-Hova szeretne eljutni a hölgy, ezen a szép reggelen? Netán egy randevú? Fantasztikus ruháink vannak ilyen alkalomra.-csillant fel a szeme újra, de megráztam a fejem.

-A Sweet Amoris Gimnáziumot keresem.-feleltem. A szívem a torkomban dobogott, minél előbb ki akartam jutni innen. Nem csak azért, mert késésben voltam, hanem azért is, mert a túlzottan kedves eladók mindig rám hozták a frászt.

-Oh, a Gimnázium csak pár lépésre van innen. Ha kimész a boltból, a következő utca végén találod, lehetetlen eltéveszteni!-magyarázta.

-Nagyon szépen köszönöm a segítséget!-mondtam, ahogy az ajtó felé siettem, hogy minél előbb elérjek az iskolába.

-Legyen mesés napja!-köszönt el tőlem, ahogy kiléptem a hűvös utcára.

Az eladónak igaza volt, lehetetlen volt eltéveszteni a hatalmas fehér épületet, ami előtt egy nagyobb udvar helyezkedett el, amit fehér falak vettek körbe, mint kerítés. Az udvaron csak páran álltak csoportokba verődve, valószínüleg a barátaikra vártak. Még mindig a kapuban ácsorogtam, amikor egy fekete terepjáró megállt mögöttem és kiszállt belőle egy szőke hajú lány. Hosszú, fehér szőrme kabátot viselt, hozzá illő fehér magassarkú csizmával és kék farmernadrággal. A vállán egy nagyobb fajta, halvány lila táska foglalt helyet. Kifejezetten elegáns volt. És egyértelműen gazdag.

-Nem hiszem el, hogy majdnem elkéstünk miattad!-vinnyogta az autó felé fordulva. Ekkor szállt ki egy magas, szőke hajú, borostyán szemű srác.

-A lényeg, hogy ideértünk.-válaszolta-Köszönjük Julien!-mondta a sofőrnek, mielőtt becsukta a kocsi ajtaját, ami elhajtott. Az ismeretlen srác egy hosszú, szürke szövetkabátot viselt és jól vasalt barna nadrágot, hozzá illő barna bőrcipővel. Hóna alatt egy barna bőr táskát szorongatott. Úgy néztek ki, mintha a kifutóról érkeztek volna.

A két szőkeség gyors léptekkel haladt az iskola felé, de a lány megállt két másik lány társaságában, míg a fiú bement az épületbe.

Kifújtam a levegőt. Ezek lesznek az emberek, akikkel egy iskolába fogok járni. Tudtam, hogy a Sweet Amoris egy jó iskola, de arra nem számítottam, hogy gazdag emberek elkényeztetett gyerekeit kell elviselnem az elkövetkezendő két évben. Egyre bizonytalanabbul álltam a bejáratnál és minden egyes porcikám arra ösztönzött, hogy menjek haza. Nem akartam itt lenni. Sem az iskolában, sem Párizsban. Otthon akartam lenni, a saját szobámban a szüleimmel. A torkomat a sírás fojtogatta, mert tudtam, hogy ez már nem lehetséges.

-Eltévedtél?-szólt hozzám egy kedves hang. A bal oldalamon egy nálam nem sokkal magasabb ezüst hajú lány állt, aki egy gyönyörű, viktoriánus stílusú, sötét lila kabátot viselt, ezüst szegélyezéssel.

-Lehet.-nyögtem ki-A DÖK-ös termet keresem, de fogalmam sincs, hogy merre van.

A lány borostyán szeme felcsillant.

-Te vagy az új lány!-örvendezett-Azt hittem már sosem kapunk új osztálytársat.-mondta és belém karolt, ahogy az iskola felé kezdett húzni.-Mi a neved?-kérdezte izgatottan.

-Sarah.-motyogtam, mert fogalmam sem volt róla, hogy éppen mi történik. Az előző iskolámban mindenki került engem, mint a pestist, itt meg egyből karon ragad egy idegen lány, hogy segítsen.

-Gyönyörű neved van! Én Rosalia vagyok.-felelte kedvesen, ahogy belökte az iskola ajtaját. A folyosóra érve gyorsan levettük a kabátjainkat.

-Fantasztikus a ruhád!-Rosalia a kabátja alatt egy halvány lila ruhát rejtegetett, egy kis kabátkával, ami hátul a térdéig ért. 

-Tetszik? A barátom csinálta.-felelte boldogan és megpördült, hogy jobban szemügyre vehessem az alkotást.

-Nagyon tehetséges barátod van.-jelentettem ki, mert így volt. Aki ilyen ruhákat képes tervezni, arra nagy jövő vár valamelyik nagy divattervező cégnél.

-A közeli divattervező egyetemre jár. Valóban nagy tehetség. Néha modellkedem neki.-mosolygott rám-Ha szeretnéd odaadom a névjegykártyáját.-mondta és a sötétlila táskájában kezdett el turkálni-Mindig van nálam pár darab, hogy segítsek fellendíteni az üzletét-hadarta, majd egy halvány rózsaszín kártyát nyomott a kezembe.

-Köszönöm.-feleltem meglepődve, mert annyi információval gazdagított meg Rosalia, hogy egyiket sem bírtam hirtelen feldolgozni.

-Nekem mennem kell. Megígértem a barátaimnak, hogy találkozom velük órák előtt!-monda Rosalia, ahogy a táskáját a vállára vette-A DÖK terem az az ajtó ott.-mutatott a folyosó másik oldalára-Örülök, hogy találkoztunk! Órákon látjuk egymást.-integetett, ahogy a folyosó vége felé indult, majd kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az emeletre.

Ismét egyedül maradtam, új iskolám zsúfolt folyosóján. A csengő jelezte, hogy nemsokára kezdődnek az órák, így a kisebb tömegen átverekedve magam mentem a DÖK-ös terem felé. Bekopogtam az ajtón, majd annyira kinyitottam, hogy a fejem átférjen a résen.

-Hahó.-szóltam, mert senkit nem láttam a nagy asztalnál, ami a terem közepén volt.-Van itt valaki?-beléptem a terembe és becsuktam magam mögött az ajtót. 

A szoba teljesen üresnek tűnt, azonban a bal oldalon lévő ajtó hirtelen kivágódott és a már korábban látott szőke fiú lépett át rajta. Kabátja már nem volt rajta, csak egy élére vasalt fehér ing és egy királykék szatén nyakkendő. Úgy nézett ki, mint egy jól menő cég dolgozója, nem a DÖK egyik tagja.

-Igen Melody, megvannak a papírok.-mondta egyik kezével a telefont fogta a füléhez, a másikban a már emlegetett papírokat szorongatta-Majd visszahívlak, van itt valaki.-tette le a telefont, amint észrevett.-Ne haragudj. A téli szünet utáni első nap mindig kész káosz.-mentegetőzött.

-Semmi baj.-legyintettem.

-Szóval, miben segíthetek…

-Sarah.-mondtam.

-Sarah? Sarah Deneuve? Te vagy az új lány, igaz?-mondta, ahogy egy nagy papírhalom alól elővett egy dossziét.

-Az én lennék, igen.-feleltem egykedvűen. Nem szerettem ezt az “új lányozást”, de a többieknek láthatóan izgalmas volt az érkezésem, így nem igazán szóltam érte.

-Nálad vannak a szükséges iratok?-kérdezte, most már rám nézve, nem pedig a papírjaimra.

-Igen, minden kitöltve és aláírva.-szedtem elő a válltáskámból a szükséges holmikat. 

A szőke fiú, akinek a nevét még mindig nem tudtam elvette a papírokat és alaposan átnézte őket. 

-Rendben, ahogy látom minden meg van.-tette el a dolgaimat a dossziémba-Itt az órarended, az iskola alaprajza és egy klub választó papír. Holnap délután jöhetsz is az új diákigazolványodért és hozd magaddal a kitöltött klub papírt is.-mosolygott.

-Köszönöm…

-Nathaniel.-felelt a fel nem tett kérdésemre.

-Köszönöm Nathaniel.-udvariasságból én is rámosolyogtam-Akkor végeztünk, ugye?-kezdtem el az ajtó felé hátrálni, mert kezdtem kényelmetlenül érezni magam, hogy csak úgy állok bambán.

-Még egy valami.-szólt, mire levettem a kezem a kilincsről-Az igazgatónő szólt nekem, mint az osztályod DÖK elnökének és a többi tanárodnak arról, ami történt.

Szívem a torkomban dobogott. Azért jöttem ide, hogy elkerüljem az ilyen beszélgetéseket és a szánakozó szemeket, amiket Nathaniel vetett rám. Majdnem elbőgtem magam úgy felzaklatott a tény, hogy mindenki tudja.

-És csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom.-Nathaniel hangja tompán jutott el a fülemhez, csak a saját szívverésemet hallottam, egész testemben remegtem.

-Ki tudja még?-böktem ki, miközben a sírás mardosta a torkomat.

-Csak a tanári gárda az igazgatónő és én.

Ekkor megszólalt a csengő, jelezve az órák kezdetét.

-Ne haragudj, hogy felzaklattalak, nem állt szándékomban.-állt fel a székéből, amiben eddig ült-Gyere, elkísérlek az órádra, nekem még lesz egy DÖK-ös megbeszélésem a többiekkel.-mondta, ahogy kinyitotta az ajtót és maga elé engedett.

Saját gondolataimba merülve jutottam el a teremig Nathaniellel, aki az ajtó előtt megállt és rám nézett.

-Ez az osztálytermed, a legtöbb órád itt lesz.-egy pillanatra megnémult-Biztos minden rendben?-kérdezte aggodalommal a hangjában.

-Persze.-bólintottam. 

Hazudtam semmi nem volt rendben, ez az egész szituáció nem volt rendben. 

-Oké.-mondta és bekopogott a terem ajtaján, majd benyitott.-Elnézést a zavarásért Mr.Faraize, de hoztam egy diákot. Kicsit tovább tartott a papírmunka, mint gondoltam.-mondta a terem közepén álló, negyven év körüli, sötét hajú férfinak.

-Rendben Nathaniel. De most már menjen a gyűlésre, biztos mindenki magát várja.

-Már is megyek Tanár úr.-mondta a fiú, mielőtt rám nézett-Kitartást.-suttogta, hogy csak én halljam, majd elsétált a folyosó vége felé.

“Essünk túl rajta, új lány.”-gondoltam mielőtt beléptem a terembe és becsuktam magam mögött az ajtót.