Nyugodt léptekkel sétáltam a folyosón, a lépcső felé, sosem szerettem a tornaórákat és még kifogásom is volt, hogy miért nem voltam ott. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Castiel miért viselkedett másképp velem a tetőn, mint az osztályteremben. Lehet, hogy nem annyira bunkó, mint hittem vagy csak azért segített, mert le akart rázni. 

Lassan sétáltam le a lépcsőkön, amikor valaki felfelé tartva belém rohant. Gyorsan megkapaszkodtam a korlátban, hogy ne essek el.

-Sarah!-ahogy próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat felnéztem, Nataniel vörös arcával találtam szembe magam. A jól vasalt ingjét és nadrágját egy kinyúlt fehér pólóra és melegítő nadrágra cserélte-Istenem, jól vagy?-lépett fel mellém és segítségként megfogta a karomat.

-Igen, csak kicsit megkönyököltél.-mondtam, kezemet a sajgó bordámon tartva, másikkal még mindig a hideg korlátot markoltam.

-Ne haragudj!-Nataniel bűnbánata az arcára volt írva-Amúgy is hol voltál? Már mindenütt kerestelek!-nézett rám összeráncolt homlokkal.

-Eltévedtem.-kikotortam a táskámból a papírlapot és átnyújtottam Natanielnek a térképet-Valószínüleg nyomdahiba.

Nataniel alaposan átvizsgálta a papírt, majd arcát a papírba temette.

-Ezt nem hiszem el.-mormogta a kezébe-Ne haragudj!-nézett rám ismét.

-Ha még egyszer bocsánatot kérsz, akkor tényleg fogok megharagudni.-jelentettem egy mosoly kíséretében.

-Jól van.-kuncogott-Gyere, Tanár úr már nagyon vár minket.-mondta és gyorsan elindult lefelé a lépcsőn, engem húzva maga után, mert még mindig nem engedte el a karomat.

A lépteink visszhangoztak az iskola csendes folyosóin. Sosem láttam még a folyosókat óra közben, egy teljesen szürreális élményt nyújtott az általában tömött helyiség üressége.

Kiléptünk a főkapunk az udvarra, ahol megcsapott a csípős szél. Egyből összehúztam a kabátomat magamon, de Nataniel-t láthatóan nem zavarta az időjárás.

-Erre.-mutatott az épület mellett elhaladó útra. Nem tudom, hogy miért nem vettem észre, amikor bejöttem. A kopár fák árnyékában sétáltunk a tornacsarnok elé, ahol Nataniel vállával benyomta a nehéz ajtót, majd intett, hogy menjek be. A tornacsarnokba lépve megéreztem a radiátorokból áramló meleget, szinte egyből lekaptam magamról a kabátot. Egy kis folyosón voltunk, az egyik oldalán ablakok voltak, míg a másik oldalán egy hatalmas, nyitott ajtó kapott helyet. A linóleum padlón hallatszódtak a diákok cipőinek csikorgása, lihegése és kiabálása. A folyosó végén egy lépcső vezetett fel a félemeletre.

-Arra van az öltöző.-Nataniel a lépcső felé mutatott-Illetve ott vannak még az edző gépek. Evezőgép, futópad meg ilyenek.-magyarázta.

-Azta!-ámuldoztam a terjedelmes fehér falakat és trófea tartókat nézve.

-Az órának mindjárt vége, szerintem felesleges átöltöznöd.-mondta és elindult a terembe.

Mint kiderült, igazam volt. A tornacsarnokban tényleg egy egész kosárlabdapálya kapott helyet, lelátókkal. A csarnok teteje üvegből volt, de mivel csak a gyér téli fény jött be rajta, ezért fel voltak kapcsolva a neon lámpák. A diákok fel-alá rohangáltak és labdákat dobáltak egymásra. Kidobósoztak.

-Nataniel!-jött oda hozzánk egy alacsony, izmos hosszú, szőke hajú férfi.

-Boris tanár úr, ő itt Sarah Deneuve, kicsit eltévedt.-mondta.

-Áh, üdvözlöm kedvesem! Kérem szólítson Boris tanár úrnak. Nem szeretem, ha a diákok Mr. Force-nak hívnak.-lelkesen mesélte nevének háttértörténetét-Üljön a lelátóra, mindjárt végzünk.-nézett az órájára-Nataniel, maga álljon vissza a játékba, most kezdünk egy új kört.-mondta és még mielőtt elindulhattam volna hangosan a sípjába fújt. Minden diák, aki korábban kiesett vissza sétált a pályára, köztük Nataniel is, én pedig felsétáltam a lelátóra és helyet foglaltam az első sorban. Meglepődtem, hogy a fiúk és a lányok együtt tornáztak. Otthon olyan kicsi termek voltak, hogy ketté kellett szedni az amúgy is kis létszámú osztályt és külön időkben voltak a tornaórák. Ezen morfondiroztam, de Boris tanár úr sípja visszarántott a valóságba, úgyhogy elkezdtem figyelni a játékot. Rosalia esett ki elsőként és egyből odajött hozzám.

-Hol voltál?-ült le mellém mosolyogva.

-Eltévedtem.-vontam vállat, majd félig felhúztam a szemöldököm-Te szándékosan kidobattad magad?-kérdeztem egy mosoly kíséretében.

-Semmi kedvem izzadtan mászkálni egész nap.-mondta, majd hozzátette-Amúgy sem szeretek futni. Jógázni szeretek inkább, annyira ellazulok tőle.-áradozott

-Jól hangzik.-mondtam, mint aki érti, hogy miről beszél. Sosem jógáztam, sőt még senkit nem ismertem aki jógázott volna.

-Egyszer eljöhetnél velem, nem lennél ilyen feszült.-szemével még mindig a játékot követve.

-Erősen kétlem, de köszönöm a meghívást, majd észben tartom.-bólintottam, pedig tudtam, hogy soha az életben nem fogok jógázni. Ekkor megpillantottam egy ismerős arcot a szaladgáló diákok tömegében. Hunyorítanom kellett, mert nem hittem a szememnek.

-Kit bámulsz ennyire?-kuncogott Rosalia.

-Ő kicsoda?-mutattam a magas, sötétbarna hajú srácra.

-Máris kiszúrtál magadnak valakit? Nem vagy semmi csajszi.-könyökölt oldalba-Egyébként Kentin Chatillon-nak hívják. Az apja a nemzetbiztonsági miniszter. Elvileg katonai iskolába járt egy pár évig, a gimit viszont már velünk kezdte. Miért?

A név hallatára szívem kihagyott egy ütemet és félig felálltam a helyemről. Annyi év után, itt találkozunk újra. Nem akartam elhinni. Kentin nagy erőkkel kerülgette a felé száguldó labdákat és ő is dobott egy párat. Alig lehetett ráismerni. Az alacsony, szemüveges srác, akit ismertem már sehol sem volt. 

-Föld hívja Sarah-t!-csettintgetett Rosalia a szemem előtt.

-Mi…?-néztem rá zavarodottan. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy azt se tudtam, hol vagyok.

-Ismeritek egymást?-kérdezte aggódva-Ha összetörte a szíved, akkor megmondom neki a magamét.-összehúzott szemöldökkel méregette a srácot.

-Nem, nem, dehogy is.-védelmezően felemeltem a kezeim-Együtt jártunk általánosba.-néztem szomorúan a fiúra, akit valaha ismertem-Aztán egyszer nem jött többet. Csak később tudtam meg, hogy elköltöztek. Az apja még azt se engedte, hogy elköszönjön tőlünk.-merengtem a semmibe, amikor egy gondolat suhant át az agyamon-Te mindenkiről tudsz mindent?-érdeklődtem.

Rosalia arcára egy mosoly húzódott, úgy válaszolt.

-Valami olyasmi.-vonta meg a vállát-Az emberek megbíznak bennem, így megosztanak velem szinte mindent. Peggy csak szeretne olyan lenni, mint én.-kuncogott.

-Ki?-vontam össze a szemöldököm.

-Ő.-mutatott egy alacsony, világosbarna bőrű, sötét hajú lányra, aki éppen minden erejével próbálta meg kikerülni a felé száguldó labdákat-Az iskola újságot vezeti, az anyja a Párizsi Divatlap főszerkesztője.-magyarázta.

-Az emberek nem bíznak benne?-kérdeztem.

-Ó az nem kifejezés. Minden állítást a feje tetejére tud fordítani. Ha valaha kérdez tőled valamit, mondd azt, hogy nem tudsz semmit. Hamar békén hagy, ha nincsenek információid.

-Az a lány nagyon mérges rá.-mutattam a vörös hajú lányra, aki hihetetlen sebességgel dobálta Peggy-hez a labdákat.

-Ő Iris, egyszer besározta Peggy, hogy ő tette tönkre a mosdókagylókat még kilencedikben. Iris-t majdnem kicsapták miatta.-leesett az állam ennek hallatán-Hatalmas botrány volt belőle az iskolában. Azóta egy tanárnak mindig át kell néznie az újságot.-rázta a fejét.

-Szerinted fog írni rólam?-kérdeztem. Próbáltam lazának hangzani, de legbelül nagyon féltem. Nem akarom, hogy bárki is tudjon rólam bármit. Láthatatlan akartam lenni. Még az hiányzik, hogy a szüleim haláláról írjanak. 

-Nem hiszem. Legalábbis én nem mondtam neki semmit.-mosolygott rám.

-Kérdezett rólam?

-Ez természetes nála. Biztos látta, hogy segítettem neked reggel. De ne izgulj, mindenki tudja, hogy Peggy-nek semmit se szabad mondani. Ez ilyen titkos megegyezés a diákok között.-magyarázta. Sóhajtottam egyet.

-Köszönöm.-mondtam egy halvány mosoly kíséretében.

-Nincs mit.-kacsintott rám, majd mind a ketten összerezzentünk, ahogy megszólalt az óra végét jelző síp-Megvársz? Gyorsan átöltözöm.-pattant fel, mire csak bólintottam.

Néztem, ahogy a diák sereg kihöpölyög a hatalmas ajtón keresztül. Csak egy valaki maradt hátra. Ken. Boris tanár úrral beszéltek valamit. Tudtam, hogy itt az esélyem. Összeszedtem a cuccaimat és a bátorságomat és megindultam feléjük.

-Köszönöm Tanár úr.-kaptam el a beszélgetés végét, majd Ken megfordult és majdnem belém ütközött-Bocsánat, nem láttalak.-vakargatta a tarkóját. Annyira máshogy nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Abban se voltam biztos, hogy emlékszik rám.

-Semmi baj.-dadogtam-Csak gondoltam köszönök.-mosolyogtam rá, éreztem, hogy az orcáim égtek. Nagyon kellemetlennek éreztem a szituációt és szidtam magadm, hogy egyáltalán idejöttem. 

Ken elfordította a fejét és összeráncolt homlokkal nézett rám.

-Ez igazán kedves tőled, de ha nem bánod én most megyek átöltözni.-mondta és elsuhant mellettem. Gyorsan kellett gondolkodnom, mert nem tudtam, hogy mikor lesz legközelebb lehetőségem beszélni vele, így utána fordultam.

-De van nálam keksz.-kiáltottam utána. 

Ken megtorpant a kétszárnyú ajtóban és fal fehér arccal fordult vissza. Pislogott rám egy párat, mielőtt a legnagyobb vigyor ült ki az arcára.

-Sarah?-kérdezte csillogó szemekkel.

-Ki más?-tártam ki a karjaimat.

Erre a fiú visszaszaladt hozzám, felkapott, megpörgetett a levegőben és úgy ölelt meg.

-Sokkal…erősebb…vagy…-nyögtem az erős szorítás közepette.

-Azt hittem, soha többet nem látlak.-suttogta a nyakamba. Éreztem, ahogy a torkom összeszorult és a szemeim benedvesedtek, majd szipogni kezdtem.

-Hiányoztál.-böktem ki, mielőtt kicsordultak a könnyeim.

-Ne sírj.-simogatta meg a hajamat-Ne sírj, mert akkor én is sírok.-mondta halkan.

Ott álltunk a tornacsarnok közepén, egymás karjaiba bújva, a neon lámpák fényében. Nem hittem volna, hogy így találkozunk újra. De ez többvolt, mint amit valaha is kívánhattam volna. Ez így volt tökéletes.