Az autó ablakán keresztül figyeltem az elsuhanó tájat, a mezőket és az út mellett lévő fákat. Ujjaimmal a lábamon doboltam, ahogy egyre inkább elvesztem a gondolataimban. “Miért nem én? Miért ők? Miért…Miért…” A kérdések egyszerűen nem hagytak nyugodni és már a rádiót sem hallottam tőlük. Agatha nénikém, aki a volán mögött ült egy kósza pillantást vetett rám és tudta, hogy mi jár a fejemben. Mindig is különleges volt a kapcsolatunk, habár csak nagyon ritkán találkoztunk a távolság miatt. Jobb kezét levette a kormányról és a kézfejemre tette, miközben az utat figyelte. Fekete haját magas lófarokba kötötte, de babahajai már kikandikáltak a sok pakolástól és utazástól. Fáradt tenyerének melege megnyugtatott, de a bennem rejlő bűntudatot nem tudta elmosni.

-Tudod nagyon jól, hogy nálam nincs sok szabály.-kezdte, mire én bólintottam. Nyilván tudtam, Agatha nem volt az a korlátozó típus. Neki nem számított, hogy hova megyek vagy mit csinálok, csak legyek elérhető és maradjak biztonságban.-Egy valamire viszont meg szeretnélek kérni.

-Igen?-kérdeztem rekedtes hangon, egész úton nem beszélgettünk, hagyta hogy feldolgozzam az elmúlt hetek eseményeit. Pillantását levette az autópályáról egy másodpercre és sötét kék szemeit az enyémbe fúrta.

-Ne hibáztasd magad.-mondta komolyan mielőtt kezét visszatette a kormányra és figyelmét ismét az útnak szentelte, de tudtam, hogy közben rám koncentrált.

Szavai fájdalmasan pengették meg szívem húrjait és nem tudtam mit kezdeni a mellkasomat nyomó érzéssel. De nem akartam sírni, sosem szerettem más emberek előtt ilyen tehetetlennek mutatni magam, ez alól még Agatha sem volt kivétel. 

-Rendben.-feleltem, ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeimet és továbbra is úgy tapadt a tekintetem az ablaküvegre, mintha az elsuhanó táj annyira érdekes lenne. 

Hazudtam. Persze, hogy magamat hibáztatom a szüleim haláláért. Más esetben nem lettek volna azon az úton, pont akkor. Elvesztettem a  legfontosabb embereket az életemben egy ostoba iskolai előadás miatt. “Bűnös” visszhangzott a fejemben az egyetlen dolog, amit gondoltam magamról.

-Ismerem a nővéremet.-megköszörülte a torkát és egy mély levegőt vett-Hidd el nekem, hogy az utolsó dolog, amit szeretne, hogy emészd magad.-mondta, továbbra is az útra figyelve, de erősebben szorította kormányt-Tudom, hogy elvesztetted az édesanyádat és az nem olyan, mint elveszíteni egy testvért.-kimérten vette a levegőt-De ketten vagyunk ebben és együtt fogjuk végigcsinálni. Oké?-kérdezte és egy pillanatra rám nézett a szeme sarkából.

Már csak bólogatni bírtam, mert biztos voltam benne, hogy ha megszólalok akkor elbőgöm magam.

Ez után egy órán keresztül nem beszéltünk ismét, csak suhantunk az autópályán teljes csendességben, egyedül a rádióból szóló klasszikus zene töltötte be a beszélgetések hiányában keletkezett űrt mielőtt Agatha lefordult volna az egyik kijáraton, Párizs felé. 

-Van kedved elmenni vásárolni? Itt van az egyik kedvenc lakberendezési boltom, vehetünk pár holmit a szobádba.-kérdezte Agatha.

Szerettem volna boldoggá tenni a nénikémet, de a régi házam és életem összedobozolása és a két és fél órás autóút után én már csak el akartam tűnni az új szobámban.

-Talán holnap?-kérdeztem, Agatha arcán megjelent egy halvány félmosoly.

-Te is elfáradtál, kölyök?-a becenév hallatán az én arcomra is húzódott egy kis mosoly.

-Kicsit.-feleltem.

-Igyekszem minél hamarabb hazajuttatni magunkat.-kacsintott rám, majd abban a pillanatban rányomott a dudára-Va te faire foutre!-kiabálta az előttünk haladó sofőrnek, aki hirtelen bevágott elénk.-Szóval.-köszörülte meg a torkát-Ahogy mondtam, megpróbálok gyorsan hazajutni, de nem ígérek semmit. A belvárosban állandóan dugó van.-ekkor megszólalt a telefonja, Agatha aggódóan nézett a készülékre-A költöztető cég.-nézett rám mielőtt felvette. Pár percet beszéltek mielőtt Agatha elköszönt.

-Rendben, köszönöm, hogy szólt.-mondta és letette a telefont, majd sóhajtott egyet-Az autó épp áll a dugóban, még egy jó óráig nem érkeznek meg a lakásomhoz.-mondta, ahogy az orrnyergét masszírozta.

-Ezek szerint mi sem fogunk hamarabb hazajutni.-mondtam az előttünk felgyülemlő kocsisorra nézve.

-Ne haragudj Kölyök, Párizs már csak ilyen.-nézett rám megbánóan, mire én legyintettem. Nem akartam,  hogy rosszul érezze magát miattam.

-Szívesen hallgatok zenét veled.-mondtam, ahogy egy mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni. Agatha vissza mosolygott rám és onnantól kezdve csak az autókat néztük, miközben a rádió megállíthatatlanul játszotta a klasszikus zenét.

-És mondd csak.-szólalt meg egy kis idő után-Ki volt az a lány, aki elköszönt tőled?-kérdezte.

-Darcy.-feleltem csendesen, ahogy a fejemben újraéltem a pillanatot. Darcy könnyes szemekkel ölelt magához és jó utat kívánt. Szinte éreztem a karjait magam körül, ahogy az emlékre koncentráltam.

-Jó barátod?-tett fel egy újabb kérdést Agatha.

-Mondhatni.-vontam vállat. Darcy volt a legjobb barátom, pontosabban az egyetlen barátom. Ő nem szégyellt mellém ülni ebédnél vagy együtt lógni iskola után. A bal csuklómon pihenő karkötőt kezdtem piszkálni, amit tőle kaptam még karácsonyra. 

-Sajnálom, hogy a többi barátod nem jött elbúcsúztatni téged.-mondta Agatha és lebiggyesztette a száját.

Az ártatlannak tűnő gesztus csak még mélyebbre tolt a magány-érzetemben, de nem volt szívem elmondani neki az igazat, így csak vállat vontam.

-Darcy a szomszédban lakik, neki egyszerű volt eljönni.-mondtam, miközben a lassan haladó kocsi sort néztem.

-Érthető.-bólintott Agatha, még mindig az utat nézve.

Az út további részében csak csendben ültünk egymás mellett, ahogy percenként egyre közelebb araszoltunk nénikém lakásához.

-Na Kölyök.-mondta Agatha, ahogy kiszállt az autóból-Mit szólsz?-kérdezte, ahogy közelebb lépett hozzám.

-Pont olyan, mint amire emlékeztem.-néztem fel a magas, fehér épületre.

-Üdv Itthon.-ölelte át a vállamat Agatha.A fejemet a vállának döntöttem és úgy néztük az épületet együtt.

Pár percig még csak álltunk, a nagy, fehér, emeletes házat nézve, de Agatha megszólalt.

-Vigyük fel a dobozokat a kocsiból, a költöztetők még nem lesznek itt egy darabig.-mondta és elengedett.

Én csak bólintottam és a kocsi hátuljához sétáltam, hogy segítsek kivenni a dobozokat. A vállamra dobtam a gitáromat és egymásra tettem két dobozt, úgy vittem fel őket a lakásba. 

Agatha lakása nagy volt. Ahogy beléptem az ajtón egyből szembe találtam magam a nappalival és a konyhával. A nappaliból az erkélyre vezetett egy nagy üvegajtó. Ha nagyon hunyorítottam, akkor még az Eiffel-tornyot is láttam a távolban. Innen két út vezetett. Balra volt a fürdőszoba és a nénikém hálószobája. Jobbra volt a vendégszoba és Agatha dolgozószobája. A vendégszoba mostantól, véglegesen az enyém. Nem csak pár napra vagy hétre, amikor látogatóba jöttem. Most már ez a lakás az otthonom.

-Tegyük ide le a dobozokat, hogy a költöztetők be tudják vinni az ágyadat a szobádba.-mondta Agatha és az üveg kávézóasztal mellé tette a holmikat, amiket ő cipelt, követtem a példáját, de a gitáromat a kék bársony fotelre helyeztem.

Mire megérkeztek a költöztetők már minden doboz a nappaliban díszelgett. A rakodó emberek egytől egyig hozták fel régi életem utolsó maradványait: az ágyam, a ruhás szekrényem, az íróasztalom és a nagy álló tükröm, meg egy-két doboz, ami Agatha kocsijába már nem fért el.

Éppen a huzat nélküli ágyamon ültem pár doboz társaságában, amikor Agatha kopogtatott az ajtófélfán.

-Ezt szeretném neked adni.-a kezében egy kis bársony ládikát tartott, amit egyből felismertem.

-Anya ékszeres doboza?-vettem el a felém nyújtott tárgyat, Agatha némán bólintott-Köszönöm.-öleltem meg nénikémet és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

-A dolgozószobában leszek.-engedett el-Ha éhes vagy, rendelj valamit, a konyha pulton hagytam a tárcámat.-mondta és kiment a szobámból.

Remegő kezekkel nyitottam ki a kis dobozt, ami anyám ékszereit tárolta. Felismertem az összes fülbevalót és nyakláncot, de egy kitűnt mindközül. Egy arany láncon lógó, rubint színű, téglalap alakú medál. Kivettem a láncot, a dobozt pedig becsukva az éjjeliszekrényemre helyeztem. Anya szinte minden nap viselte ezt az ékszert, de nem látszott meg rajta, olyan volt, mint az új. Gyorsan magamra csatoltam és megigazítottam a medált a tükörben. Egy pillantra anyámat láttam és nem saját magamat. A kedves arcát, amit hosszú, fekete haja keretezett, a mindig moslygó kék szemeit. Úgy éreztem magam, mint akit szíven döftek.

Elnéztem a tükörtől, ki az ablakon. A párizsi látvány meglehetősen más volt, mint a kert, amit az otthoni szobám ablakából láttam. De el kellett fogadnom a tényt, hogy mostantól ez az otthonom.